Információk Programok
Logó
Kiállítások
Hírek Információk Kiállítások Programok Muzeumpedagógia A múzeum Gyüjtemények

Madok Szolgáltatások Múzeumi bolt Kapcsolatok Támogatóink Közérdekű adatok
 
Magyar nyelv Angol nyelv


A hónap kortárs műtárgya
2015. szeptember


Kép és történet Rezai Dariush zafírgyűrűjéről

"A tegnap emlék, a holnap remény, a mai nap ajándék"


Rezai Dariush 1994-ben született Afganisztánban. Ghazniban nőtt fel. Tizenkét éves volt, amikor édesapja meghalt, ő pedig édesanyjával Iránba költözött. Három év múlva embercsempészek segítségével indult el Európába. Megpróbáltatásokkal teli út végén lépte át a magyar határt, és kért menedékjogot. Oltalmazotti státust kapott, két évig a bicskei menekülttáborban élt, majd a fóti Károlyi István Gyermekközpontba került. Rendkívül ambiciózus volt, rövid idő alatt kiválóan megtanult magyarul, beiratkozott a gimnáziumba, majd leérettségizett. Jelenleg turisztikai szakképzésre jár. Idegenvezető szeretne lenni, és Magyarországon képzeli el a jövőjét. Az alábbiakban a vele készített interjú szerkesztett változatát olvashatják.



"Rezai Dariush vagyok, a barátaim csak Dariush-nak szólítanak. Áprilisban töltöttem be a huszadik életévemet. Afgán származású vagyok, de tizenkét éves koromban anyukámmal elmenekültünk Afganisztánból. Iránba mentünk, majdnem három évet ott töltöttem, utána jöttem Magyarországra.

Ki akarom törölni az életemből az afganisztáni időszakot. Nem én dönthettem el, hogy hol születek meg. Ghazniban születtem, ahol háború volt akkor, és háború van most is. Polgárháború, vallási háború. Ez nagyon megnehezíti az életet. Apukám meghalt, amikor tizenkét éves voltam. Meggyilkolták, a síita-szunnita ellentét miatt. De erről nem szeretnék többet mesélni. Amikor apukámat elveszítettük, akkor a barátaink figyelmeztettek, hogy "Menjetek innen, mert ti is veszélyben vagytok!" Én gyerek voltam még, nem értettem semmit, az anyukámra néztem, kérdeztem: "Miért kell elmennünk?" "Maradj csöndben, és tedd, amit mondok!" - válaszolta. Gyorsan beleraktuk egy bőröndbe, amink volt, jött egy autó értünk, és két napon belül elindultunk Iránba. Nem tudtam, hogy miért menekülünk. Csak Iránban mondta meg nekem, hogy meghalt az apukám.

Irán nem befogadó ország, ez mindig problémát okoz az oda érkező afgánoknak, irakiaknak. Hozzá képest Magyarország egy gyönyörű paradicsom a menekültek számára. Nem voltak papírjaink, iráni állami iskolába nem vettek fel. Gondoltam, akkor zenét tanulok. Jó gitáros, énekes lesz belőlem. Két és fél évet jártam egy fizetős zeneiskolába, és dolgoztam mellette. De éreztem, hogy valami mást kell csinálnom.

Anyukámmal úgy döntöttünk, hogy elmegyek Európába. Ő nagyon, de nagyon bátor volt, hogy hagyott elmenni. Én akkor még nem tudtam, hogy illegálisan milyen nehéz bejutni Európába. De anyukám azt mondta: "Vagy mégy Európába, és jó életet teremtesz magadnak, vagy Te is meghalsz, mint az apukád." "No, akkor én megyek, anyu! - mondtam. - Megyek, majd visszajövök. Várjál csak meg!" Anyukám dolgozott, összegyűjtött pár ezer dollárt, ezt adta oda az embercsempészeknek. Egy ismerős kezébe rakta le a pénzt, rájuk bízott, és kérte, hogy vigyenek el engem Európába. Eredetileg Svédországba akartam eljutni a nagybácsimhoz, ő már tizennégy-tizenöt éve ott él. De nagyon elfáradtam, mire ideérkeztem. Elegem volt abból, hogy egyik országból a másikba megyek. Azt mondtam magamnak, hogy kész, vége, Magyarország az utolsó megálló.

Az iráni-török határ volt fizikailag a legnehezebb. Három nap és két éjszaka gyalogoltunk a hegyeken keresztül. Egy ember ment elöl pásztorruhában, mi őt követtük. Nem is tudtuk, hogy hova megyünk, csak mentünk utána. Nagyon sokan voltunk. Főleg bangladesiek és pakisztániak, afgánok kevesebben. Két-háromszáz ember egymás mögött. Törökországban sok időt töltöttünk. Vagy tíz napig egy karámban aludtunk, arra emlékszem, hogy nagyon büdös volt.

Bulgáriában a rendőrök nagyon komolyan veszik a határsértőket, féltünk, hogy ránk lőnek, amikor átszöktünk a határon. Mondják, hogy engedélyük van rá, hogy lőjenek. Utána az embercsempészek kisebb csoportokra osztottak minket. Én is bekerültem egy hat-hét fős csoportba, beraktak minket egy kocsiba, úgy jöttünk tovább. Végig a sötét kocsiban ültünk. Azt sem tudtuk, hogy melyik országban járunk. Ételt adtak, egy fél kenyeret meg egy kis vajat. Annyit, hogy ne haljunk éhen. Az embercsempészekre bíztuk magunkat. Szerbiában lebuktak, bevittek minket a rendőrségre. Kikérdeztek, hogy honnan jöttünk. Felírták a nevünket, az adatainkat, aztán kiraktak az utcára. Szerbia nem fogadja be a menekülteket. Azt kérdezték tőlem a rendőrök: "Hová akarsz menni, te fiatal fiú? Nem tudsz semmit!" Mondtam nekik, hogy Európa. Ennyit tudtam mondani, hogy Európa. Elkezdtek hangosan nevetni. Rájuk néztem, és azt mondtam magamban: "Nem tudom, miért nevettek, nevessetek nyugodtan, de én akkor is el fogom érni a célomat. Nyugodtam nevessetek!"

Szereztem egy térképet, mert egy filmben láttam, hogy aki egy új országot akar felfedezni, annak térkép nélkül nem szabad elindulnia. Így jöttem Subotica felé. Hárman álltunk össze a határ előtt. Egy nagy erdőhöz értünk, nem láttunk semmit. Ott ment egy sín, gondoltam, hogy amerre a sín megy, biztosan arra van Magyarország. Aztán a szerbektől átmentünk a magyar oldalra. És amikor elkaptak, nálam volt a szerb papír, azon rajta volt minden. Azt adtam a magyar rendőrök kezébe, hogy itt van, a szerb rendőrök írták. Beszélni nem tudtam velük. Semmit nem tudtam Magyarországról. A fogdában hallottam arról, hogy van schengeni egyezmény, befogadóállomás, tábor.



Amikor elindultam, a ruhámon kívül kevés értékes dolgot hoztam magammal. Aki ilyen hosszú útra megy, az nem visz magával ilyen dolgokat. Nekem az volt a legfontosabb, hogy odaérjek Európába. Volt egy hátizsákom, abba raktam bele a kaját. Volt egy karórám, de nem tudom, mi történt vele, eltűnt. 105 euró volt nálam, amikor ideérkeztem. Hoztam egy nyakláncot, amelyet aztán odaajándékoztam egy fiúnak. Együtt voltunk Bicskén, de nem kapott Magyarországon státust, és elment egy másik országba. Nagyon jó barátok lettünk, de ő hamar elment. Nagyon szerettem ezt a fiút, és amikor indult, a nyakláncomat neki ajándékoztam. Azt mondtam neki: "Maradjon nálad. Én itt leszek Magyarországon, nem megyek sehova, ha valamikor az Isten vagy a sors visszahoz ide, akkor keress meg." Még mindig nem keresett, nem tudom, hogy mi lehet vele. Talán visszatoloncolták Afganisztánba, nem tudom, nincs semmi hírem róla. Tudja a nevemet, de a Facebookon sem keresett.



És hoztam még ezt a gyűrűt. Ennek a gyűrűnek sok jelentése van. Ez az egyetlen emlékem az apukámtól. Férfiaknak való gyűrű. Ha lány lettem volna, akkor édesanyám biztos nem adja nekem. Szerintem ezüst. Nem szoktam használni, mert nagy az ujjamra, lecsúszik róla. Apukámnak nagy keze volt. Gondoltam, hogy kisebbre vetetem az ékszerésznél, de aztán meggondoltam magam. Majd ha ötvenéves leszek, akkor felveszem. Ezt a gyűrűt úgy kaptam, hogy Iránban az elutazás előtt szólt az anyukám: "Gyere csak ide, fiam! Ez legyen nálad. Ez apukád egyik emléke, legyen nálad. Mindig segíteni fog téged, és apukád is veled lesz." Akkor annyira nem fogtam fel, amit mondott, most, húszévesen már jobban értem. Végig nálam volt az úton, a zsebemben, időnként elővettem, nézegettem, gondolkoztam. Zafírkő van benne.

Nálunk Afganisztánban és Iránban azt mondják, hogy a zafír vigyáz rád, amikor úton vagy. Nem tudom, hogy édesapám vásárolta vagy örökölte, de mindig a kezén hordta. Néha előveszem, nézegetem. Vigyázok rá, nehogy elvesszen. Édesapám nem volt magas ember, de nagyon jószívű volt. Velem mindig aranyos volt. És anyukámmal is.

Ezt a cigitartót, amelyben most hoztam, a születésnapomra kaptam az egyik nagyon jó barátomtól, Rezai Mohamedtől, aki szobatársam Fóton. Tavaly együtt érettségiztünk.

A magyar iskola engem nagyon megváltoztatott. Afganisztánban mozlim vallási iskolába jártam. Volt ott vagy tíz-tizenkét gyerek, reggel felkeltünk, elmentünk az iskolába, egy idős bácsi tanította, hogyan kell olvasni az arab szavakat. A Koránt olvastuk, imádkoztunk. Megtanultam afgán nyelven írni és olvasni. Iránban nagyon sokat fejlődtem, ott már lettek barátaim. Az elején a magyar iskola nagyon furcsa volt. Egy osztályba jártunk a lányokkal, odajöttek, közvetlenek voltak, beszélgettek velünk. Jó volt beülni az iskolapadba, és megérezni ezt a szabadságot. Sokan nem értik, de milliók azért imádkoznak, hogy ilyen helyzetbe kerüljenek.

Nagyon jó tanáraim voltak. Az első tanáromat Megyesi Jankának hívták. Nagyon aranyos volt, sokat tett azért, hogy jól beszéljek magyarul. Utána jött Joachim László, aki nagyon okos ember, és nagyon jól tanítja a magyar nyelvet a menekülteknek, lépésről lépésre. A tanáraimra mindig számíthattam, ők találtak diákmunkákat is nekem. A szociális munkások is sokat segítettek.

Anyukám akaratot, energiát adott. Gyakran beszélünk Skype-on és telefonon. Mindig mondja: "Dariush, ne hagyd ott az iskolát, ne keveredj rossz társaságba, nagyon vigyázz magadra!" Egyszer már meglátogattam őt Teheránban. Volt utazási engedélyem. Minden rendben van vele. Egy kicsit megöregedett, ősz hajszálai is vannak, már negyvennyolc éves. De ez természetes.

Láttam egyszer egy képet a Facebookon. Nem tudom, hogy ki készítette, egy kisgyerek volt rajta mezítláb, és keményen dolgozott a forróságban. Rá volt írva a képre, hogy "nagyon hamar felnőtt lettem". Az a gyerek olyan tíz-tizenegy éves lehetett. Én magamat láttam azon a képen. Tizenkét éves koromban megértettem, hogy Dariush, nincsen apukád, nincsenek gazdag szüleid, magadra számíthatsz. Szerettem volna labdázni, tanulni, de nem volt rá lehetőségem. Csak én tudtam magamon segíteni. Istenre bíztam magam, mondtam, ha meg kell halnom, akkor ezen az úton meghalok, ha nem, akkor odaérek Európába. Ezért vagyok ennyire pörgős. Dolgozom keményen, el akarok végezni egy főiskolát.

Ha most a saját történetemre visszatekintek, akkor megijedek. Hogyan tudtam egyedül elindulni, milyen nagy döntéseket hoztam. Ma már nem biztos, hogy képes lennék így útra kelni, elkényelmesedtem. De én már itt érzem otthon magam. Így alakult, van egy magyar barátnőm, akit nagyon szeretek, és aki vigyáz rám. Rengeteg barátom van itt. Én nem tudnék már ott élni. Ami elmúlt, az elmúlt. A tegnap emlék, a holnap remény, a mai nap ajándék."

Fotók és történet Rezai Dariush zafírgyűrűjéről
Digitális képek Polipropilén, polisztirol
Fotó: Kerék Eszter
A beszélgetést Szeljak György készítette

A történet nyomtatásban is olvasható Az otthon tárgyai. Képeskönyv a magyarországi bevándorlók tárgykultúrájáról című kötetben.




















The wildest dreams of men have come true, Buy Viagra online and you will see that this remedy works.
 
A Néprajzi Múzeum fenntartója:

Emberi Erőforrások Minisztériuma
 

copyright információk webmester impresszum